A farkasnál sok történet van amiben a róka is szereoel, ezét, ide csak hármat fogok leírni.

1. (grimm)

Grimm

A róka meg a macska

Egyszer egy macska az erdőben kószált, és találkozott a rókával. "Róka úrfi okos, tapasztalt jószág, és nagy szava van az erdőben" - gondolta, és nagy tisztességgel köszöntötte: - Jó napot, tisztelt róka úrfi! Hogy szolgál a kedves egészsége? Hogy s mint érzi magát ebben a mai drága világban? A róka nagy kevélyen tetőtől-talpig végigmérte a macskát, nem tudta, egyáltalán méltassa-e egy-két szóra. Végül azt mondta: - Ó, te nyomorult bajuszpedrő, te tarka pojáca, te éhenkórhász egérleső, mi jut eszedbe? Azt mered kérdezni tőlem, hogy vagyok? Milyen iskolát jártál te? Miféle mesterséghez értesz? - Csak egyetlenegyhez - felelte szerényen a macska. - Ugyan mihez? - kérdezte a róka. - Ha a kutyák a sarkamban vannak, fel tudok kapaszkodni a fára, és megmentem tőlük az irhámat. - Ez is valami? - hencegett a róka. - Én legalább százféle mesterséget tudok, és ráadásul még egy zsákra való fortélyom is van. Megesik a szívem rajtad, gyere velem, majd én megmagyarázom neked, hogyan kell rászedni a kutyákat. Abban a szempillantásban feltűnik egy vadász négy jóféle kopóval. Nosza felugrik a macska a fára, kúszik fölfelé a törzsén, megül fönt a tetején ahol ág is rejti, lomb is takarja, a füle se látszik. - Most elő a fortéllyal, róka koma, nyisd ki gyorsan azt a zsákot! - kiabálja lefelé a rókának. Hanem a rókát akkorra már nyakon csípték, és moccanni sem engedték a kopók. - Ejnye, ejnye, róka úrfi - szólt a macska odafönt -, benne ragadtál a pácban a százféle mesterségeddel! Ha ide föl tudtál volna velem kapaszkodni, bezzeg nem hagytad volna ott a fogadat!

2. (arab)

Yosef ben Me' ir ibn Zabarra

A róka a szőlőskertben

Élt egyszer egy róka, zsákmány híján csont-bőr a koplalástól, mint valami éhező, girhes mezei nyúl. Egy szép napon kimerészkedett vackából, céltalanul csatangolt mindenfelé, míg végül rábukkant egy szőlőskertre. Elbűvölte annak szépsége és gazdagsága, s határtalan boldogság töltötte el a zamatos gyümölcsök bősége láttán. A falak túlságosan magasak voltak, hogy átugorja őket, így nem juthatott be. Addig-addig kerülgette hát, amíg ráakadt egy lyukra, amely a kertbe vezetett, és átbújt rajta. Evett és jóllakott. Meg is hízott, hiszen napjai csak habzsolással, alvással teltek. Elérkezett a szüret ideje, s jött a gazda, hogy betakarítsa a kertjében termett szőlőt. Amint a róka megpillantotta az embereket, görcsös rémület fogta el, és így szólt magában: - Most majd rám találnak és megölnek a bundámért! Elindult hát visszafelé a lyukhoz, hogy ugyanúgy távozzon, amiképp érkezett, ám nem tudott a sok zsírtól. Iszonyúan gyötrődött és bánkódott. Három álló napig koplalt, majdnem belepusztult, mire visszanyerte régi vékonyságát, soványságát. Sírva-ríva hagyta el a lyukat, amelyen át a kertbe jutott: - Jaj nekem, szerencsétlennek! - siránkozott. - Minek is ettem-ittam annyit, minek is laktam jól és híztam meg? Most itt vagyok újra girhessen, mint azelőtt!

3. (japán)

Japán népmese

A róka meg a borz

Egy sűrű erdőben, annak is a legsűrűbb sűrűjében élt egy róka meg egy borz. Szomszédok voltak; jó kenyeres pajtások. Vígan éltek, bút-bajt nem ismertek, vadászgattak, nem láttak szükséget semmiben. Egy nap aztán nagy baj szakadt rájuk. Vadászok lepték meg az erdőt, egész nap ropogott a puska, csaholtak a kutyák. Menekültek az állatok az erdőből, ki amerre látott. Csak a róka meg a borz nem mozdult. Mindegyik meglapult az odvában, a vackán, várta, hogy elmúljék a veszedelem. El is múlt. De a két cimborára keserves idők következtek. Egy fia állat se maradt az erdőben, se egér, se madár, de még egy szúnyog se, amiből eltengődhettek volna. Fölkopott az álluk, majd éhen vesztek.  Azt mondta egy nap a róka: - Segíthetek én a bajunkon. Bízd csak rám! Tettesd magad halottnak! Azzal felöltözött vadásznak, puskát a vállára, tarisznyát a kezébe. Fogta a borzot, beledugta a tarisznyájába, és elindult a városba. Inalt, loholt, míg csak a városbeli szűcs boltjához nem ért. Betoppant hozzá nagy hetykén: - Vedd meg ezt a borzot! Olyan a bundája, hogy száz esztendőben egy ha akad ilyen. Tíz ezüstért odaadom. Nem sokat alkudozott a szűcs, látta, hogy csakugyan szép a borz bundája. Megadta érte a tíz ezüstöt. A róka ledobta a borzot a sarokba, és továbbállt. Végigjárta a bazársort, megrakta a tarisznyáját minden jóval, tehette, volt miből. Aztán hazafutott az erdőbe, és várta a borzot. A borznak is volt ám magához való esze! Amikor a szűcs este becsukta a boltját, kapta magát, kibújt egy résen, és futott, ahogy az inai bírták. Belőle aztán nem varr bundát a szűcs! Odahaza, az erdőben jól belakmároztak, édeset aludtak utána, úgy éltek egy jó darabig, mint a kiskirályok. Aztán amikor fogytán volt az eleségük, a ravasz róka megint tarisznyába dugta a borzot, és ment vele egy másik szűcshöz. Így éltek, a róka ravaszságából meg a borz ügyességéből, míg csak meg nem haltak.

Najó, írok még egyet