Fekete István: Vuk

      A történet a kis életrevaló kölyök, nagyapja után - VUK, azaz Vadászom Utamból Kotródj - életét öleli fel kiskorától, egészen felnőttkorának kezdetéig, amig ő maga is családot alapít. Nagyszerű példa a barátságra, a szeretetre és remekül bemutatja a természet kegyetlen törvényét.

(Részlet)

Vuk pedig lapult a tóparton, a sásban, és várta anyját, aki nem jött. Hiányoztak testvérei, akikkel játszani szokott. A kisróka ébredő ösztöne valami bajt súgott, különösen amikor a kutyák csaholását hallotta, de azt azért nem sejtette, hogy a szemek, melyek körülvették, örökre ellobbantak. Amikor a lárma elült, és melegen tűzött rejtekére a nap, elaludt. Mikor fölébredt, hűvösebb volt már, elállt a szél, és lengő sásszálak árnyékot vetettek. "Mikor jön már az anyám?" - gondolta Vuk és gyomrában az ürességek karmai nőttek. Néha árnyék szállt fölötte, melyekre lesve felpillogott, és összefutott a nyál a szájában, mert Tás, a vadkacsa szállt fölötte, akinek finom húsára Vuk úgy emlékezett, mint a falusi gyermek a búcsúra. De másféle árnyékok is jártak odafönt. Víjjogó hegyes szárnyú, imbolygó árnyékok, melyek elől Vuk lehúzódott, mert bár sohasem mondták neki, tudta, hogy azok veszedelmesek. Ahogy a fűevő sem eszi meg a mérges növényt és a baromfi sem a mérges bogyót, úgy a rókakölyök is, amint mozogni tud, és kinyilt a szeme, azonnal meg tudja különböztetni a jót a rossztól, és megérti a rókabeszédet, mely hangokból mozdulatokból tevődik össze. Vuk összehúzta magát puha vackán, és mind türelmetlenebbül várt. A tó fölött gémek krákogtak, és a tóparti nagy fákon szállóhelyért verekedtek, mert erősen alkonyodott, és Unka nemzetsége is halkan belékezdett már az esti muzsikába. Vuk nem mert mozdulni. "Majd értem jönnek" - bíztatta magát, de ez a hite mindjobban meglazult, és valami hiányt érzett, melyet a nagy tölgyfa alatt nyugvó halottak nem tudtak már betölteni. Az árnyékok összefolytak, és a susogó sástengerre szürke sóhaját rálehelte az alkony. Tás népe sűrűn járt ekkor már Vuk fölött, ki fölemelte fejét, de le is vágta abban a pillanatban, mert egy erőszakos dörrenés rázta meg az alvó vizet, és utána egy vadkacsa sápogott a levegőben. Messze volt a lövés, a kisróka érzékeny füleibe mégis szinte beleordított a kemény csattanás. Vuk remegve lapult, a szárnyazott vadkacsa pedig nagy ívben zuhant a sás közé, tőle pár lépésre. Ettől is megijedt, de már nem annyira, és arra gondolt, ha az anyja jön megmutatja neki Tást, és az anyja örül majd neki. Finom, jó húsa van - nyelt a kisróka, mert éhes volt már nagyon. De az anyja nem jött. Elhalkultak a zajok, a vadkacsák fütyülő szárnyai, a gémek lármája, csak Unka népe zenélt, szorgalmasan százezer hangon, mely azonban csodálatosan eggyé folyt össze.

Vuk megmozdult. Az éhség karmai mintha tüzesek lettek volna, és Tás felől ingerlő, meleg illatokat lehelt a szél. A kisróka remegett az izgalomtól. Élő egérrel, vakonddal már játszva elbánt volna, de Tás túlságosan nagy volt. Elindult, megállt, újból elindult, és a végén nyüszítve sírva fakadt.
    - Egyedül vagyok... kicsi vagyok... éhes vagyok - vakogta halkan, aztán mind hangosabban: - Egyedül vagyok... kicsi vagyok... mit kell tennem? Éhes vagyok! - Ekkor egy mély hang kiáltott vissza a dombról, hol sötét volt, és nagy fenyők sóhajtoztak:
    - Ki fia vagy odalent, kis vérem?
    - Kag fia vagyok... és még kicsi vagyok. Segítsetek Vuknak, a kisrókának!
Az idegen róka elindult a sásban, mely szétnyílt előtte, és nem csinált nagyobb zajt, mint a sóhajtás.
    - Gyere felém, Vuk, Kag fia - szólt még halkan.
Vuk elindult az idegen róka felé, de mert éhes volt, fájt a szíve Tásért, kit otthagyott. Ekkor kigyúlt fökötte két élő lámpás, két titokzatos rókaszem, és az idegen végigszaglászta Vukot, a remegő kisrókát.
    - Hát te hogy menekültél meg? - kérdezte.
    - Én nem menkültem - szipogott Vuk -, engem az anyám hozott ide, hogy várjak rá, de nem jön... - Ebből aztán megtudhatta Karak, a magányos róka, hogy Vuk még nem tudja, hogy a nagy tölgyfa tövében már csak halottak vannak. "Ráér még megtudni" - gondolta Karak, és fennhangon azt mondta:
    - Iny, az anyád nem jöhet érted. Engem küldött. Az én nevem, Karak, és rokonod vagyok. Velem kell jönnöd. Tudsz jól járni?
    - Messze még nem voltam, de azért jól tudok járni!
    - Akkor hát menjünk - indult elsőre Karak, de Vuk nem mozdult.
    - Nem értetted? Indulj, mert megrázlak!
Vuk ismét szipogni kezdett: - És... és Tást itt hagyjuk?
    - Miféle Tást? Hol van? - mérgelődött Karak, aki azt hitte, valami gyermekmeséről van szó.
    - Valami dörgött a víz fölött - magyarázta Vuk lelkendezve -, és Tás odaesett mellém. Most is érzem a szagát - és a nedves kis rókaorr pontosan mutatta az irányt.